Amikor Lia kinyitotta a szemét, a világ olyan volt, mintha matt függöny borítaná. A kórterem fehér falait reszkető köd lengte körül, mint a víz tükröződése, és a mellkasában nem fájdalom dobogott — hanem üresség. Az az üresség, amely nem a betegségtől jön, hanem attól az előérzettől, hogy előtte áll — az utolsó pont.
Tudta, hogy az állapota súlyos, de nem gondolta, hogy ennyire rossz. Mégis, amit félig lehunyt szemhéján keresztül hallott, összeszorította a szívét.
— Az állapot instabil… — mondta az osztályvezető. — A májfunkciók hirtelen romlanak. Kevés idő maradt. Mindent megteszünk, amit tudunk, de…
A hangja elhalt.
És mellette — egy másik hang. Az, akit egykor annyira szeretett, akiben bízott, akit még a saját kételyeitől is megvédett.
Oliver hangja.
Nem látta az arcát, de a hangszínéből tudta: mozdulatlanul áll, figyel, és benne nem a gyász dolgozik… hanem valami más. Hideg. Várakozó.
Az ajtó kinyílt.
Oliver magabiztos léptekkel lépett be, mint egy férfi, aki azért jött, hogy átvegye azt, ami régóta az övé. Egy csokrot tartott — túl élénk színekben egy kórteremhez —, leült mellé. Megfogta Lia kezét, közelebb hajolt, és azt gondolva, hogy eszméletlen, olyan szavakat suttogott, amelyek örökre megváltoztatták a szívét:
— Végre… Minden, ami a tiéd, az enyém.
Olyan halkan mondta, mintha valami teljesen hétköznapiról, sőt, majdnem kellemesről beszélne. Egy szemernyi habozás sem volt benne, a megbánás árnyéka sem.
„Tehát valójában ilyen vagy?” — gondolta Lia, nem merve kinyitni a szemét.
Minden közös évük, álmaik, éjszakai beszélgetéseik — egyetlen pillanat alatt díszletté váltak. Háttérré, amely mögött az igazi célja rejtőzött.
Pénzre volt szüksége.
Az ő pénzére.
Amikor kiment a folyosóra, a hangja megváltozott: lágy lett, szinte meghatott.
— Kérem, vigyázzanak rá… — mondta a nővérnek. — Ő mindenem.
Lia a fal felé fordította az arcát. Hogy ne lássa a könnyeit. Hogy ne lássa, hogyan omlik össze a bizalom, amelyet évekig épített.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Talán néhány perc, talán egy óra. De hirtelen halk lépések és egy takarítókocsi nyikorgása hallatszott a folyosón.
Lia összeszedte az erejét:
— Kislány… kérlek… gyere ide.
Az ajtón benézett egy fiatal takarítónő — apró termetű, nagy, sötét szemekkel. A jelvényén a „Marija” név állt.
Bizonytalanul belépett:
— Rosszul érzi magát? Hívjak orvost?
— Nem orvost… — Lia hangja gyenge volt, mintha minden szó lépés lenne a vékony jégen. — Segítségre van szükségem. A te segítségedre.
Marija közelebb lépett — óvatosan, de együttérzéssel. Lia látta, hogy remegnek az ujjai: valószínűleg először került ilyen helyzetbe.
— Ha megteszed, amit kérni fogok… — Lia megszorította a kezét. — Az életed örökre megváltozik. Soha többé nem kell mások padlóját takarítanod.
Félelem villant Marija szemében.
— Mit kell tennem?
És Lia elmondta neki. Lassan. Pontosan. A lehető legnagyobb tisztasággal.
Aznap este Marija árnyékként szelte át a várost. Bement Lia házába. Kinyitotta a széfet a kóddal. Elvette a dokumentumokat. Találkozott az ügyvéddel. Telefonokat intézett. Aláírta a meghatalmazásokat, amelyek már készen vártak — Lia régóta előkészítette őket, de nem volt bátorsága használni.
Hajnalra minden elkészült.
Az egész vagyon — a ház, a számlák, az üzlet, a befektetések — átkerült egy jótékonysági alapítványhoz, amelyet Lia titokban alapított a férje háta mögött. Marija az alapítvány egy kis százalékát kapta — egy méltóságteljes és tisztességes kezdethez.
Fáradtan, de megnyugodva tért vissza a kórházba.
Lia szemében hosszú órák után először jelent meg megkönnyebbülés.
— Sikerült — suttogta.
— Igen — Marija megszorította a kezét. — Minden el van intézve.
Oliver aggódó álarccal lépett be a szobába, amely mintha erőltetve lenne az arcára húzva.
— Hogy érzed magad, szerelmem? — kérdezte, úgy hajolva fölé, mintha a szíve mindjárt megszakadna.
Lia ránézett. És hirtelen különös békét érzett. Annak az embernek a békéjét, aki már semmitől sem fél.
— Oliver… — mondta halkan. — Aláírtam a dokumentumokat.
Mosolya megfagyott.
— Miféle… dokumentumokat?
— Az egész vagyonomat egy jótékonysági alapítványnak adtam át. Mindent. Az utolsó fillérig.
A csend olyan nehézzé vált, mint a beton.
Az arcán olyan kifejezés jelent meg, amilyet Lia még soha nem látott: nem düh, nem félelem — hanem csupasz, kétségbeesett kapzsiság.
— Nem tehetted… — suttogta. — Mindez… az enyém kellett volna legyen!
— Túl sokáig volt csukva a szemem — mondta Lia nyugodtan. — De most tisztán látok.
Ökölbe szorította a kezét.
— Add vissza! Hallod?! Ez az én életem!
Lia nyugodtan nézte, szinte szomorúan.
— Nem, Oliver. A te életed — a te döntéseid. És ma megmutattad, ki is vagy valójában. Mindent elveszítettél nem azért, mert elvettem tőled. Hanem mert soha nem szerettél semmit a pénzen kívül.
Egy lépést hátrált. Először tűnt valóban magányosnak a jelenlétében.
— Vesztettél, Oliver — suttogta Lia. — Nem velem szemben. Hanem önmagaddal szemben.
És abban a pillanatban megértette, hogy hosszú évek után először lélegzik igazán szabadon.
