Ahogy Andrés meglátta a nőt a bírói emelvényen, egy pillanatra megállt benne az ütő. A levegő is megdermedt, mintha a falak is visszatartanák a lélegzetüket.
A nő – most már bíróként – finoman megigazította a talárját, de a szeme egy tizedmásodpercre kikerekedett, amikor ráismert.
Ő az… – villant át Andrés fején.
Hát persze, hogy ő az. Mert miért is lenne bármi egyszerű ma?
Salgado, a nagyképű ügyvéd, széles vigyorral odafordult a bíróhoz.
– Tisztelt bírónő, készen állunk a tárgyalásra. Bár a felperes… – és gúnyosan Andrés felé biccentett – úgy tűnik, még nem találta meg az idejét.
Andrés nem válaszolt. A szája kiszáradt, a gyomra görcsbe rándult. Szorongva nyúlt a zsebéhez, majd a táskájához. Kinyitotta. Megfordította. Kutatott.
A USB nem volt ott.
Mintha a padló lesüllyedt volna alatta.
– Kezdjük – mondta a bíró, most már teljes szakmai hangon, bár a szemében még ott vibrált valami ismerős, valami emberi.
Andrés remegő hangon szólt:
– Elnézést… egy percet kérek. Van egy bizonyítékom… vagyis… volt… csak… – de a mondat darabokra hullott.
Salgado elégedetten összefonta a karját.
– Ugyan már, bírónő. A fiatalember megint kész nélkül érkezett. Ez már szinte hagyomány.
Paula, a jegyző, hideg pillantást vetett rá:
– Ha nincs bizonyíték, el kell fogadni, hogy a beadvány csupán állítás.
A bíró azonban felemelte a kezét.
– Előbb hallgassuk meg Herrerát – mondta nyugodtan.
Andrés egy pillanatra lehunyta a szemét. Hogy mondjam el, hogy nincs semmim? Hogy amikor végre lett egy esélye, összecsuklott az egész?
– Tisztelt bírónő… tegnap este kaptam egy videót. Egy bizonyítékot. Azt mutatja, hogy a cég, amely ellen panaszt tettem, hamis dokumentumokat állított ki. Hogy ártatlan vagyok. Ez… ez megmenthetett volna.
Elakadt a hangja.
– De útközben… elhagytam az USB-t.
Salgado látványosan felsóhajtott.
– Úgy bizony. Micsoda véletlen, hogy pont most «elveszett». Ha legalább egy papírja lenne…
A bíró azonban ránézett Andrésre, és a tekintete már nem volt rideg. Volt benne valami furcsa érdeklődés. Mintha az úton történtek emléke visszhangot vert volna benne.
– Úgy érti – kérdezte lassan –, hogy egyetlen másolata sincs?
– Nem volt időm. Csak azt az egyet kaptam. Nem akartam kockáztatni, hogy valaki lehallgatja… vagy letörlik. Csak azt az USB-t hoztam. – Andrés hangja alig volt több suttogásnál. – Esküszöm, nem hazudok.
A bíró még néhány másodpercig vizsgálta.
Aztán hirtelen a saját táskájához nyúlt a bal oldalán.
Egy apró, fekete tárgy csillant meg a kezében.
Andrés levegőt sem mert venni.
– Ez… – A bíró felemelte az USB-t. – Ezt ma reggel találtam az autóm ülésén. Azt hittem, a fiamé, de… most már nem vagyok benne olyan biztos.
Salgado arca elsápadt.
Paula félrenézett.
Andrés térde megremegett.
– Az… az enyém! – szakadt ki belőle. – Az az én USB-m!
A bíró bólintott.
– A neve rajta van a fájlok között – mondta halkan, nem tudva, milyen lavinát indít el ezzel.
A teremben mindenki egyszerre hallgatott el. A csend szinte tapintható volt.
A bíró Paula felé fordult:
– Vetítse ki, kérem, amit talál.
A monitor felvillanása mintha berobbant volna a terembe.
A videón egy férfi – a cég vezetője – magabiztosan, de túl hangosan beszélt egy kollégájával.
– Ne aggódj már! A papírokat már aláírattam azzal a Herrerával. A srác nem vágja, hogy a dokumentumok hamisak. Ha lebukik, hát az ő baja. Mi tisztán jövünk ki belőle.
A következő jelenet: két alkalmazott, akik arról beszélnek, hogy Salgado ügyvéd is kapott jutalékot a «megoldott ügyrészért».
A végén pedig: egy beismerő üzenet, amit valaki – talán bánatból, talán bosszúból – átküldött Andrésnek.
A terem egyszerre lett nagyon kicsi és nagyon hangos.
Salgado felpattant:
– Ez… ez nem lehet hiteles!
De még ő maga sem hitte el, amit mond.
A bíró határozott hangon szólalt meg:
– A hitelességet szakértők fogják megvizsgálni, de első ránézésre úgy tűnik, a felperes állításai megalapozottak.
Sós-csend hullott rájuk.
– Ma nem az ő oldalán áll a törvény, ügyvéd úr.
Andrés derekából kiszaladt az erő. Mintha hirtelen tíz év feszültsége omlott volna le róla.
A bíró mély levegőt vett, aztán alig észrevehető mosollyal fordult hozzá:
– Herrera úr… úgy tűnik, néha tényleg azok a reggelek végződnek jól, amelyek rosszul indulnak.
Andrés nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
– Köszönöm… tényleg köszönöm, bírónő. Ha ma nem áll meg… ha nem segít… – elhallgatott.
A bíró halványan elpirult.
– Maga segített előbb. A sors pedig… furcsa szervező – mondta csendesen.
A tárgyalást elnapolták, a cég ügyeit átvilágításra küldték, Saldagót fegyelmi vizsgálatra.
Andrés pedig csak állt a folyosón, a kezében szorongatva az USB-t, amit már soha többé nem engedett volna el.
A bíró kilépett az ajtón. Civilben egészen másnak tűnt – kevésbé szigorúnak, sokkal inkább… emberinek.
– Andrés – szólította meg, most először a keresztnevén.
Ő megszeppenten bólintott.
– Igen, bírónő?
– Tudja… – kezdte, és a hangja lágyabb volt, mint a tárgyaláson. – Ha szeretne… nyilván teljesen informálisan… elmesélheti, hogyan kapta azt a videót. Jogilag nem kell, csak… kíváncsi vagyok.
Andrés szégyenlősen elmosolyodott.
– Szívesen. Meghívhatom valamire? Egy kávéra? Esetleg… egy reggelire? Tartozom egy nagy köszönettel.
A bíró felnevetett – egy valódi, könnyed nevetéssel, ami kiűzte a nap összes feszültségét.
– Rendben, de csak ha nem késett el miatta valami fontosról – mondta játékosan.
– Most már semmiről nem kések el – válaszolta Andrés határozottan.
A nő végignézett rajta, mintha próbálná kitalálni, hogyan sodorta egy egyszerű defekt ilyen messzire az életét.
– Akkor menjünk – mondta végül.
És együtt indultak el a folyosón.
Két ember, akiket egy véletlen kötött össze… vagy talán valami sokkal több.
A nap már magasabban járt, a város zaja halkan beszűrődött, de Andrés most először érezte úgy hónapok óta, hogy szabadabban kap levegőt.
És hogy talán – igen, talán – a sorsa tényleg jó irányba fordult.
